Lépcsőházi anomália

Sikerült lepusztítanunk a lépcsőházunk. A valaha virágos kertnek beillő ablakok, a fordulókban nyújtózkodó fenyők, pálmák, anyósnyelvek a múlté. A falakról eltűntek a fényképek, s végül támadást intéztünk  a lábtörlők ellen. Csupasz beton, vaskorlát és üveg. Valami abszolút igénytelenséget mutat a látvány, de nem az. Parancsszóra végrehajtott silányítás.
 Persze értem én, hogy az utóbbi idők panelházi tűzesetei miatt súlyosabb szabályozásra van szükség. Értem én, csak azt nem hogy a híradások sohasem lépcsőházi tűzről értesítettek. Ezen alapon a lakásokban csak fémbútorok és fémtárgyak  lehetnének, mert tűz inkább bent keletkezik...  S azt is értem hogy nincs pénz a valaha olcsón és trehányul kivitelezett házak korszerűsítésére. Pedig az alumínium villanyvezeték inkább tűzveszélyes mint az anyósnyelv. És a lényeg, a munkahelyeket ígérő, ellenben pénzbehajtó kormányunktól a büntetés, mit jócskán fizethetünk akár egy lépcsőházban felejtett muskátliért is!

A "Nemzeti Összetartozás napja"

 Ez olyan mint mikor a családban a gyerekek kirepülnek otthonról, külön családként élve életük. De a szülők összetartó erő, mely vonzza vissza őket mindig, ezer emlék, a szokás, és a szeretet révén. S a testvérek összefognak ha gond van, s együtt őrülnek mikor erre van ok.
 Mondom olyan ez, de azért mégsem, mert ezt a családot, a Magyar Nemzetet, durván és szándékosan szakították szét! Részei sok országban külön-külön élik napjaik, idegen parancsnak engedelmeskedve, saját földjükön megtűrtként!
 Itthon pedig? A Nemzeti Összetartozás napja van! Sokan ünnepelni készülnek, van hol vurstli is felállítattatik... Örüljünk? Csonkításunk bénává tett bennünket. Trianon megtörténte óriási küzdelmet, összefogást sajtolt ki a harmincas években a Nemzettől. Az ipar, az oktatás, a hadsereg hatalmasat fejlődött egy cél, a revízió érdekében. A szovjet hatalom erőszakosan törte szét az összetartozás gondolatát. S azóta is mély delíriumban alszik az ország.
 1920 harangzúgását nem éleszti fel a mai kor, a templom tornyok némák maradnak, más nép fájdalmát ismétlik szüntelen az elöljárók unalomig. Pedig nekem Trianon fáj! Ezért vagyok magyar! A Nemzeti Összetartozás napja mind a 365! Ma gyász ülünk az eltemetett Szent Korona Országának sírjánál, de holnap ismét arra kelünk hogy dolgunk van: a mélyből feltámasztani azt!

Jövőt tervezni

 Valahogy nincs súlya annak az eskünek mit miniszterek és államtitkárok tesznek, az országért és a népért...
Kemény 2/3-al a szabadságharc még jól indulónak is tűnt, de ma már csak légvár. Nagy szavak, a tettek azonban csalódás.
 Én úgy gondolom valóban sok új munkahely kell, hogy legyen miből feljebb lépjen az ország. És ez természetesen ami adottság : földjeinkből lehet, hiszen tudja mindenki hogy 30 millió embert képes etetni ez a föld kincs! A föld és a ráépülő feldolgozó ipar. De sajnos látjuk hogy a Tibi is meg a Győri is emigrált, csak nevében magyar.
 Vajon ösztönzi-e a családokat gyermekvállalásra a fizetőssé váló bölcsőde?  Hogy lehet jövőt tervezni ha már indok nélkül rúghat ki a munkáltató, ha megszűnik a műszakpótlék, ha csökken a túlóradíj?
 Közben olvasom hogy vezető ázsiai országok fölrúgták egymás közötti kereskedelemben a dollár elszámolást, saját valutáikkal fizetnek, így nem manipulálhat dollárpapa az önös érdekből, fedezetlen nyomtatott pénzével. Ahogy nyitják kereskedelmük egymás felé a keleti országok, úgy kell nekünk is gondolkodnunk a velük való együttműködésről, hiszen van mit adnunk, és van mit kapnunk, egyenlő felekként, és nem letarolt, kizsákmányolt országként.
 Lehet hallani hogy egy nagy áruházlánc pénzügyeivel valami gond volt, ami nem tetszett a külföldi vezetőknek. Ide küldtek hát egy saját embert. Az illető nézelődött, szaglászott, végiglátogatta az üzleteket. Majd összehívta az összes igazgatót, területi vezetőt, és így szólt: Uraim!  A dolgozóik alig keresnek a minimálbér fölött. Maguk ennek ellenére szemtelenül gazdagok! Kivannak rúgva!
 Azonkívül hogy sajnos látjuk, a közvetlen kizsákmányolóink  itthoni emberek, nekem más gondolatom is van az esetről. Egy ilyen személyt kellene bevinni a parlamentbe... kormányzónak.

Június 4.

 A hegyek tövéből nézek fel a csúcsra. Ezred évek gyötrelme, harca barázdálta lejtőkön fut pillantásom föl a tetőre. S a szikla, magányos felkiáltójel, keserűen dörren rám: Még sosem voltatok ily kevesen magyarok. Idegen és hidegen kemény tengerek mossák szigeteiteket, mely folyvást omlik. Szavaitok alig hallható a más torkúak tömegéből.  Ti adtatok itt nevet mindennek, rólatok mesélnek a hegyek, a folyók, a mezők, régen rólatok hozott hírt a szél...

 Lépek tovább bizonytalan. amott a Nyeregben már gyűl a nép. Sokan vásárfiát keresnek a sátrak sokasága közt, sokan ámulva nézik az ezernyi helységnevet a táblákon. Él még a Felvidék, a Délvidék, az Őrvidék! Egy napra egyek vagyunk ismét, de holnap már irigyek leszünk és magunkba fordulók... Hányan vagyunk kik Istenért és Máriáért jöttünk? Hogy mindenki vallásos? Igaz, de csak kevesen hiszünk...
 Még néhány nap, s a második Mohács gyászos évfordulója jő el. Trianon keményen megtervezett és kivitelezett gyalázatos, magyart szétszóró évfordulója. Ma Külső-Magyarország tájain annyi magyar sincs mint 92 éve! De ki kell tartani! eljön a  nap, mikor nekünk lesz időnk bizonyítani, hogy lesz újra magyar Vásárhely, Nagyvárad, Kassa, Munkács... Még hidegen fújnak a szelek. Az állandóan fejünkre koppintó, és mindenünkből kiforgató európai unió kötözködően keres fogást minden szavunkban, cselekedetünkben. Mégis azt elnézi, hogy magyar elnök nem mehet át egy szintén eu-s országba, hogy magyarokat vernek naponta a csatlakozni akaró Szerbiában, hogy magyarul nem olvashatják helyneveiket a Felvidéken, hogy egy székely írót nem lehet méltón eltemetni Udvarhelyen!

 És itthon? Kezdésként csak azt kérném: nagyjaink, szívünknek kedves hőseink emlékműveit meggyalázók szintén kapják azt büntetésül, mint az unalomig ismételt, családom által benne részt nem vett, más népek tragédiáinak emlékeit gyalázó elkövetők!
 Sok Mohácson túl üzenem a hegynek: minden nappal egyel többen vagyunk! S  hamarosan tetteinkkel szelet kavarunk! Tetteinknek hírét rohanva viszik hozzád a szelek, hozzád, hol állsz még árván, végeink őrzői: Keleti-Kárpátok!