A "Nemzeti Összetartozás napja"

 Ez olyan mint mikor a családban a gyerekek kirepülnek otthonról, külön családként élve életük. De a szülők összetartó erő, mely vonzza vissza őket mindig, ezer emlék, a szokás, és a szeretet révén. S a testvérek összefognak ha gond van, s együtt őrülnek mikor erre van ok.
 Mondom olyan ez, de azért mégsem, mert ezt a családot, a Magyar Nemzetet, durván és szándékosan szakították szét! Részei sok országban külön-külön élik napjaik, idegen parancsnak engedelmeskedve, saját földjükön megtűrtként!
 Itthon pedig? A Nemzeti Összetartozás napja van! Sokan ünnepelni készülnek, van hol vurstli is felállítattatik... Örüljünk? Csonkításunk bénává tett bennünket. Trianon megtörténte óriási küzdelmet, összefogást sajtolt ki a harmincas években a Nemzettől. Az ipar, az oktatás, a hadsereg hatalmasat fejlődött egy cél, a revízió érdekében. A szovjet hatalom erőszakosan törte szét az összetartozás gondolatát. S azóta is mély delíriumban alszik az ország.
 1920 harangzúgását nem éleszti fel a mai kor, a templom tornyok némák maradnak, más nép fájdalmát ismétlik szüntelen az elöljárók unalomig. Pedig nekem Trianon fáj! Ezért vagyok magyar! A Nemzeti Összetartozás napja mind a 365! Ma gyász ülünk az eltemetett Szent Korona Országának sírjánál, de holnap ismét arra kelünk hogy dolgunk van: a mélyből feltámasztani azt!

Június 4.

 A hegyek tövéből nézek fel a csúcsra. Ezred évek gyötrelme, harca barázdálta lejtőkön fut pillantásom föl a tetőre. S a szikla, magányos felkiáltójel, keserűen dörren rám: Még sosem voltatok ily kevesen magyarok. Idegen és hidegen kemény tengerek mossák szigeteiteket, mely folyvást omlik. Szavaitok alig hallható a más torkúak tömegéből.  Ti adtatok itt nevet mindennek, rólatok mesélnek a hegyek, a folyók, a mezők, régen rólatok hozott hírt a szél...

 Lépek tovább bizonytalan. amott a Nyeregben már gyűl a nép. Sokan vásárfiát keresnek a sátrak sokasága közt, sokan ámulva nézik az ezernyi helységnevet a táblákon. Él még a Felvidék, a Délvidék, az Őrvidék! Egy napra egyek vagyunk ismét, de holnap már irigyek leszünk és magunkba fordulók... Hányan vagyunk kik Istenért és Máriáért jöttünk? Hogy mindenki vallásos? Igaz, de csak kevesen hiszünk...
 Még néhány nap, s a második Mohács gyászos évfordulója jő el. Trianon keményen megtervezett és kivitelezett gyalázatos, magyart szétszóró évfordulója. Ma Külső-Magyarország tájain annyi magyar sincs mint 92 éve! De ki kell tartani! eljön a  nap, mikor nekünk lesz időnk bizonyítani, hogy lesz újra magyar Vásárhely, Nagyvárad, Kassa, Munkács... Még hidegen fújnak a szelek. Az állandóan fejünkre koppintó, és mindenünkből kiforgató európai unió kötözködően keres fogást minden szavunkban, cselekedetünkben. Mégis azt elnézi, hogy magyar elnök nem mehet át egy szintén eu-s országba, hogy magyarokat vernek naponta a csatlakozni akaró Szerbiában, hogy magyarul nem olvashatják helyneveiket a Felvidéken, hogy egy székely írót nem lehet méltón eltemetni Udvarhelyen!

 És itthon? Kezdésként csak azt kérném: nagyjaink, szívünknek kedves hőseink emlékműveit meggyalázók szintén kapják azt büntetésül, mint az unalomig ismételt, családom által benne részt nem vett, más népek tragédiáinak emlékeit gyalázó elkövetők!
 Sok Mohácson túl üzenem a hegynek: minden nappal egyel többen vagyunk! S  hamarosan tetteinkkel szelet kavarunk! Tetteinknek hírét rohanva viszik hozzád a szelek, hozzád, hol állsz még árván, végeink őrzői: Keleti-Kárpátok!