demokrata

 Furcsa érzésem van a demokráciáról. Tudjuk vannak kik nevükben viselik e címet: a fiatal demokraták, a demokratikus koalíció, vannak kik erőteljesen bizonygatják magukról: az mszp, lmp, s ők lepik el a média mocsarait: mi nekik megfelelő az jelenjen meg, az demokratikus, s mi nekik hátrányos az írásra nem alkalmas. De ha már hírként elindult mégis, terjesztője csak fasiszta, rasszista, antiszemita lehet.
 De gondolkodjunk. Demokraták vagyunk, mint a görögök egykor, hol az arisztokraták eldöntötték hogy éljenek városuk lakói, a lakosok élték a döntés következményeit. Ott csak a gazdag, a befolyásos dönthetett, s ez érvényes volt mindenkire.
 Most ez van-e? Mintha a mi demokráciánk nekünk jogot arra adna hogy megszavazhatjuk a következő négy évre a bennünket egyáltalán nem képviselő, eu-hű, kitudja milyen hű, gazdaságot, magyarságot látszatra képviselő társaságot. Igen! Ez valakinek demokratikus teljesen! Valakinek önfeladás maradéktalanul...

Cigányútra ment közbiztonság

 Mintha éles kardhegyek sora előtt haladnánk,  csak pislantani merünk erre vagy arra, kérdezni, vagy lépni tán? –azt nem lehet… a hazugság, a kimondhatatlan fala ez, melyről letérni nem engednek.  Mert  van a mondás: amiről nem beszélünk az nincs!

 Hírhedt környék hol munkahelyem rejlik. Zömében öreg lakókkal, kik még gyerekkorukban mint falun, élték életük, tartva marhát, s gazdálkodva földjeiken.

De hírhedt a környék csak most lett! Miután a „védett faj” néhány egyede erre kapott lakhatást a korábbi illegális berendezkedésük felszámolása után. Mert nekik lakhatás jár! Nem úgy mint a „Türelem Népének” !  Hát itt rendezkedtek be, úgy mint rég, s borult a megszokott élet. S a kiscégek sora, köztük hol én is dolgozom, , csak vár teremtésére a rendnek, vár, csak vár… Mert rendet szeretnének! Mert „védett faj” néhány egyedét hajtja vére, na nem a munka felé, csak a munkahely környékére. S jelzi vonulásuk több feltört kocsi, kirámolt kamion, rézkábel s egyebek hiányzása raktárakból. Van jelentés, és feljelentés, van igény a rendre, de csönd van nagy, és még nagyobb csendre intenek:  mert amiről nem beszélünk, az nincs!


kapcsolódó cikk itt

Lépcsőházi anomália

Sikerült lepusztítanunk a lépcsőházunk. A valaha virágos kertnek beillő ablakok, a fordulókban nyújtózkodó fenyők, pálmák, anyósnyelvek a múlté. A falakról eltűntek a fényképek, s végül támadást intéztünk  a lábtörlők ellen. Csupasz beton, vaskorlát és üveg. Valami abszolút igénytelenséget mutat a látvány, de nem az. Parancsszóra végrehajtott silányítás.
 Persze értem én, hogy az utóbbi idők panelházi tűzesetei miatt súlyosabb szabályozásra van szükség. Értem én, csak azt nem hogy a híradások sohasem lépcsőházi tűzről értesítettek. Ezen alapon a lakásokban csak fémbútorok és fémtárgyak  lehetnének, mert tűz inkább bent keletkezik...  S azt is értem hogy nincs pénz a valaha olcsón és trehányul kivitelezett házak korszerűsítésére. Pedig az alumínium villanyvezeték inkább tűzveszélyes mint az anyósnyelv. És a lényeg, a munkahelyeket ígérő, ellenben pénzbehajtó kormányunktól a büntetés, mit jócskán fizethetünk akár egy lépcsőházban felejtett muskátliért is!

A "Nemzeti Összetartozás napja"

 Ez olyan mint mikor a családban a gyerekek kirepülnek otthonról, külön családként élve életük. De a szülők összetartó erő, mely vonzza vissza őket mindig, ezer emlék, a szokás, és a szeretet révén. S a testvérek összefognak ha gond van, s együtt őrülnek mikor erre van ok.
 Mondom olyan ez, de azért mégsem, mert ezt a családot, a Magyar Nemzetet, durván és szándékosan szakították szét! Részei sok országban külön-külön élik napjaik, idegen parancsnak engedelmeskedve, saját földjükön megtűrtként!
 Itthon pedig? A Nemzeti Összetartozás napja van! Sokan ünnepelni készülnek, van hol vurstli is felállítattatik... Örüljünk? Csonkításunk bénává tett bennünket. Trianon megtörténte óriási küzdelmet, összefogást sajtolt ki a harmincas években a Nemzettől. Az ipar, az oktatás, a hadsereg hatalmasat fejlődött egy cél, a revízió érdekében. A szovjet hatalom erőszakosan törte szét az összetartozás gondolatát. S azóta is mély delíriumban alszik az ország.
 1920 harangzúgását nem éleszti fel a mai kor, a templom tornyok némák maradnak, más nép fájdalmát ismétlik szüntelen az elöljárók unalomig. Pedig nekem Trianon fáj! Ezért vagyok magyar! A Nemzeti Összetartozás napja mind a 365! Ma gyász ülünk az eltemetett Szent Korona Országának sírjánál, de holnap ismét arra kelünk hogy dolgunk van: a mélyből feltámasztani azt!