Erdélyből visszatérve...

 Állok a városban értetlen. Nézem az előttem álló kisfiút, ki dinnyét venne a piacon, Csíkszereda piacán. a nagy melegben biztos jól esne neki egy szelet hűtött dinnye. Kéri hát, ízes szólással, magyarul. S jő a válasz. Sötét lélekből fogant, primitív. Bennem bicskanyitogató gondolatokat ébresztve: Romániában vagyunk, kérd románul!
 A székely kisváros egén még nem jelentek meg Csaba haza siető vitézei. Csak a kisfiú pislantott értetlenül körbe. -Menj fiam, kérj attól ki magyarul is fogadja... szóltam csendben, s már léptem én is tovább, mert olyan rossz ízű lett volna az a paradicsom mely az előbb még csábítón vonzott, ha itt venném meg.
 Vásárhelyt egy szupermarketbe tévedtem megvenni a következő napok betevőre valóit. Minden van, ahogy már megszoktuk, nyugat szállít ide mindent, csak vásároljunk, gyarapítsuk őnyugatisága vagyonát. Nézem a hentespultban dolgozókat, s kiválasztom a szép magyar nevű leánykát, s sorra kerülve kérem amit már kinéztem. Csak románul fújja! Kérem ismét, most már mutogatva is. Valahogy csak megkapom.
 Negyed évszázada járom Erdélyt. Negyed évszázada ismerem Vásárhelyt. Valaha, bolyongva utcáin, szinte nem hallottam román szót. S társaságban nem is tudtam ha volt köztünk román, mert beszélte nyelvünk jobban mint közülünk néhányan. Mondom valaha. Mert a borzalmas méretű román betelepítés átformálta Váradot, Kolozsvárt, Nagybányát. S mivel a "Csau" rendszer mindent nem végzett maradéktalanul, hát '90-ben kitalálták a pogromot Vásárhelyt. Harmincezer fiatal menekült el e helyről. 15-20 ezer leendő család, s rengeteg gyermek , kik nem itt születtek meg, hiányzik innét, hiányzik de nagyon!
 Mi "itthoniak" mit adunk töltésként nekik? Folyamatosan korcs, nemzetietlen kormányokat, a padlást megtelítő ígéreteikkel. Beletörődöm módon elszenvedett  ország és vagyon lopást. az anyaország lecsúszását a béka feneke alá! Pedig nem így indultunk 20 éve! Lehet-e büszke ránk az elszakított magyar? Kap-e erős támogatást ha atrocitás éri? Ha autonómiát akar?
 Ha szeretnénk még hogy unokáink még nemzettestvért találjanak ott túl, akkor valami nagy változás kell hogy jöjjön itthon, mondhatnám valami nagy durranás...

demokrata

 Furcsa érzésem van a demokráciáról. Tudjuk vannak kik nevükben viselik e címet: a fiatal demokraták, a demokratikus koalíció, vannak kik erőteljesen bizonygatják magukról: az mszp, lmp, s ők lepik el a média mocsarait: mi nekik megfelelő az jelenjen meg, az demokratikus, s mi nekik hátrányos az írásra nem alkalmas. De ha már hírként elindult mégis, terjesztője csak fasiszta, rasszista, antiszemita lehet.
 De gondolkodjunk. Demokraták vagyunk, mint a görögök egykor, hol az arisztokraták eldöntötték hogy éljenek városuk lakói, a lakosok élték a döntés következményeit. Ott csak a gazdag, a befolyásos dönthetett, s ez érvényes volt mindenkire.
 Most ez van-e? Mintha a mi demokráciánk nekünk jogot arra adna hogy megszavazhatjuk a következő négy évre a bennünket egyáltalán nem képviselő, eu-hű, kitudja milyen hű, gazdaságot, magyarságot látszatra képviselő társaságot. Igen! Ez valakinek demokratikus teljesen! Valakinek önfeladás maradéktalanul...

Cigányútra ment közbiztonság

 Mintha éles kardhegyek sora előtt haladnánk,  csak pislantani merünk erre vagy arra, kérdezni, vagy lépni tán? –azt nem lehet… a hazugság, a kimondhatatlan fala ez, melyről letérni nem engednek.  Mert  van a mondás: amiről nem beszélünk az nincs!

 Hírhedt környék hol munkahelyem rejlik. Zömében öreg lakókkal, kik még gyerekkorukban mint falun, élték életük, tartva marhát, s gazdálkodva földjeiken.

De hírhedt a környék csak most lett! Miután a „védett faj” néhány egyede erre kapott lakhatást a korábbi illegális berendezkedésük felszámolása után. Mert nekik lakhatás jár! Nem úgy mint a „Türelem Népének” !  Hát itt rendezkedtek be, úgy mint rég, s borult a megszokott élet. S a kiscégek sora, köztük hol én is dolgozom, , csak vár teremtésére a rendnek, vár, csak vár… Mert rendet szeretnének! Mert „védett faj” néhány egyedét hajtja vére, na nem a munka felé, csak a munkahely környékére. S jelzi vonulásuk több feltört kocsi, kirámolt kamion, rézkábel s egyebek hiányzása raktárakból. Van jelentés, és feljelentés, van igény a rendre, de csönd van nagy, és még nagyobb csendre intenek:  mert amiről nem beszélünk, az nincs!


kapcsolódó cikk itt

Lépcsőházi anomália

Sikerült lepusztítanunk a lépcsőházunk. A valaha virágos kertnek beillő ablakok, a fordulókban nyújtózkodó fenyők, pálmák, anyósnyelvek a múlté. A falakról eltűntek a fényképek, s végül támadást intéztünk  a lábtörlők ellen. Csupasz beton, vaskorlát és üveg. Valami abszolút igénytelenséget mutat a látvány, de nem az. Parancsszóra végrehajtott silányítás.
 Persze értem én, hogy az utóbbi idők panelházi tűzesetei miatt súlyosabb szabályozásra van szükség. Értem én, csak azt nem hogy a híradások sohasem lépcsőházi tűzről értesítettek. Ezen alapon a lakásokban csak fémbútorok és fémtárgyak  lehetnének, mert tűz inkább bent keletkezik...  S azt is értem hogy nincs pénz a valaha olcsón és trehányul kivitelezett házak korszerűsítésére. Pedig az alumínium villanyvezeték inkább tűzveszélyes mint az anyósnyelv. És a lényeg, a munkahelyeket ígérő, ellenben pénzbehajtó kormányunktól a büntetés, mit jócskán fizethetünk akár egy lépcsőházban felejtett muskátliért is!