Gyerekkorom
falujában esténként nyitott ajtajú portákon ballagtak haza a tehenek, és ez
minden háznál így volt. A kertből a kenyér mellé előkerült a paprika, a
paradicsom., a retek, a hagyma. Tyúkok szaladgáltak az udvaron, s a komondor álmosan pislantott
rájuk. Nem tudtuk mi az a márkás ruha, nem tudtuk hogy a falubeliekkel nem csak
személyesen lehet társalogni. A konyhában rádió szólt. Nem volt autó,
számítógép, és boltba sem jártunk ennivalóért.
Ma
szinte orrvérzésig vásárolhatunk a marketekben, a választék végtelen. A munkahelyről
haza érve, szerencsés kinek még van ilyen, kapcsoljuk a tévét, melyből ontják a
gondosan megtervezett híreket. A szomszéddal is számítógépen csetelünk, s
közben rágjuk a nyugatról importált csipszet.
Buborék
világunk repedezik lassan. Dráguló üzemanyag, új adók tömege, mutyik jobbról is
meg balról is… és a soha fel nem vett hitelállományunk soha nem csökken,
futamideje a végtelen. Ez így lett eltervezve! Ki be áll e sorba, s azt
gondolja a fenntartható életszint nem saját termelésből gürcölhető ki, hanem
légvár-adósságból, ígéret-hitelből, azt megfojtják lassan.
Már hadseregünk sincsen, hogy gond
esetén a határon megállítaná a gonoszt. Magyar munka sincsen, lassan magyar
sincsen…
Körbe ért az óra Hölgyeim, Uraim!
Tovább nem billen, járása visszafelé tér. Az élettől megrogyva én belátom azt
hogy jövőnk záloga nem balról, se nem jobbról ígérkezik ránk;
Mi magunk vagyunk az, ha nem
hagyjuk téveszteni magunk, ha nem szomszédunk eredményét irigyeljük, hanem
munkabírását, ha magyarként együtt tesszük dolgunk, és együtt vigyázzuk ami
miénk, és a falun újra ahogy rég, a nyitott ajtajú portákon tehenek ballagnak haza
…
