Ki marad itthon?

 Kint a levegő is hűvösebb, s mikor szemem keletre vetem, ahogy kel föl a nap, homályos körvonalaiban városom vélem látni. De aztán elillan e kép, s újra megráztat a hűvös szél, messze vagyok hazám, de nem én hagytalak el! Hívhatják sorsnak, de már a remény illant el, hogy változhat még az élet, fordulhat jobbra…

Két hosszú évtized után ma háromszor annyian tervezik a kivándorlást! Mára elmúlt a pillanatnyi remény, helyén a döbbent realitás, nem nekünk terem itthon babér! Európa jövője itt keleten van, de a jelene nyugaton! Ha munkád van, dolgozhatsz egy nyugati bérének harmadáért. Sok itthoni vállalkozónál éppen csak bejelentve, a szabadságod sem kifizetve, „hisz nem termelsz, mit akarsz?” a keseredés árnyékképe növekszik csak előtted. Hát mi tartson itthon? A család? Viszed őket is! Hol ÉLNI hagynak ott tervezed a jövőd!

 Fásult az ország! Beletörődöm tömegek reggel és este szürkén jönnek és mennek. És mindahány kifosztó vezérektől megvezetve ordítod le a másik ember fejét. Mindannyian vakok. Nem saját sorsunk kovácsai voltunk. De a magunk érdekében kellene kezünkbe venni a gyeplőt, és elfelejteni az eddigi kifosztó vezéreket, ha akarjuk még hogy legyen itthon jövőnk!